1./A suli felé – Anita szemszöge

Március van. A fák kizöldülnek, a rügyek hamarosan kinőnek, és nyílni kezdenek. Egyre melegebb van, langyos szellő simogatja az arcunk, miközben az iskolába tartunk. Ági ma szokatlanul csendes, egy szót sem szólt még. Talán megfázott a tegnap esti programunk miatt, és most fáj a torka.

Vidámparkban voltunk, persze, nem így kettesben, hanem Tommyval és Adam-mel együtt.

Ági elmesélte, hogy karácsonykor megcsókolta Adam. Persze, én ezt tudtam, hiszen az ajtónál megálltam és lestem. De ezt nem árultam el, szóval természetes volt, hogy végighallgattam a tesóm. Szerinte, még maga Adam sem tudja, miért adta azt a csókot. Csak úgy. De Ágit egyszerre járta át a boldogság és a szomorúság is. Örült, hiszen szereti Ad-et, és nem csak, mint egy barátot… De az bántotta, hogy Adam úgy csókolja meg, hogy nem érez iránta semmit, csak barátságot. Nem az, hogy elvárja, hogy szeresse. Hogyan is várhatná el…? Hisz’ Adam meleg! De így… nekem se tűnik túl kósernek a dolog. Na mindegy, ami megtörtént, az megtörtént.  

Úgy tűnt, az én szentestém jobban sikeredett. Tommy egy tűzijátékkal lepett meg, még így két hónappal később se hiszem el! Hány lány kaphat ilyen ajándékot? Azóta még jobban dúl a szerelem, aminek én csak örülni tudok.

Most már tényleg kezd zavarni, hogy a testvérem csak kussol. Még életemben alig volt pár olyan alkalom, hogy lett volna időm vagy nyugtom végiggondolni pár régi eseményt. Ilyet szerintem csak pont Ági csinál.

-         Hé, Glambert. Valami baj van? – álltam meg az út közepén.

-         Mire gondolsz? – fékezett le ő is.

-         Nem tudom, csendes vagy. Hogyhogy most nem jár a szád?

-        Haha. Nem is fog. Fáradt vagyok… - és az utolsó szót már egy nyögésként mondta ki.

-         Figyelj, tudom, hogy van valami…

-         Jó, igen! Bánt, hogy irigy vagyok.

-         Irigy? Kire?

-         Rád! Rátok…

-         Rám?! Mégis miért?

-        Hogy olyan jól megy a kapcsolatotok Tommyval. És persze, örülök neki meg minden, de… ahj. Utálom, hogy nekem egy pasi se jön össze.

-   Ági – fogtam meg a vállát és magam felé fordítottam őt -, majd találsz valakit! Hamarosan. És ő szeretni fog. Nem úgy, mint…

-   Igen. Köszönöm, hogy aggódsz, meg törődsz velem, de azt hiszem, ma inkább egyedül leszek a suliban. Ugye nem baj? – kérdezte.

-         Nem, persze, hogy nem. Azért most még megyünk együtt?

-         Okéjó. De akkor húzzunk bele, mert elkésünk!

Szóval kicsit gyorsabban kapkodtuk a lábunkat, és így éppen csengetésre, de beértünk. A szokásos hétfői órarend már kicsit lelankasztott. Nehezek ilyenkor az órák, főleg kémiából, földrajból… ezeket mindig is utáltam. Ma mégis jól ment minden, és talán pont azért, mert nem beszéltem a padtársammal. Ágival. Egész nap alig szóltunk egymáshoz, minden szünetben zenét hallgattam. Most, az utolsó óra előtt, testvérem mégis megszólalt.

Nem hozzám beszélt.