5./Dorothynál – Ági szemszöge

- Do, ma nem Anitával megyek haza. Megyünk együtt? – fordultam Dorothy felé.

- Persze, miért is ne. Anita hova megy?

- Áh, randija lesz. Tökre szerelmes.

- Jaaa. Értem. Mehetünk.

Elindultunk. Egy kisebb kerülővel elértük Dorothy otthonát, onnan pedig egy köpésre volt a mi házunk. Nem is tudtam, hogy ilyen közel lakik. Ez tök jó. Szinte a szomszédom.

-         Lenne kedved feljönni? – kérdezte a barátnőm.

-         Miért is ne? – feleltem.

Felsétáltunk, Dorothy a második emeleten lakik. Udvariasan előreengedett. Ahogy beléptem a lakásukra, elállt a lélegzetem. Gyönyörű, tágas nappali fogadott, tele színekkel. Gyorsan ledobtam a csizmám, és kérdezés nélkül benéztem minden egyes szobába. Látszik, hogy én nem vagyok olyan udvarias, mint ő…

Jobb kéz felé ott volt egy hálószoba, talán a szüleié. Be volt ágyazva, a kék falat egy hatalmas festmény díszítette, a szekrénysor polcain porcelánbabák és fényképek sorakoztak. Egy perc alatt szemügyre vettem mindent (azért nem akartam olyan pofátlan lenni, hogy leállok minden egyes magáncuccot megnézni…).
A következő szoba egy fiús hálószoba volt. Csak nem van egy fiú testvére?! Áh, nem is mondta még!! Már majdnem feltettem a kérdést, hogy ’van tesód?’ de rá kellett jönnöm, hogy Do nem is jött utánam a szobákba. Hát hol van ez a lány?

A következő szoba a fürdőszoba volt. Kék csempével. Úgy látom, szeretik a kéket. Az egyik kedvenc színem nekem is, úgyhogy ezzel nem lesz gond. A kád – ami nem mellesleg hatalmas - is kék. És a zuhanyfüggöny is kék. Jaj, de tetszik ez a lakás, pedig ez csak egy fürdőszoba!

A rákövetkező szoba volt Dorothy szobája. Csakis ez lehet az övé. Poszterek borítják a falat. Mintha a saját szobám látnám. De itt barna a fal, olyan karamellaszínű, hogy pontosan fogalmazzak. És vannak rajta fehér csíkok. És a csíkok a poszterekben végződnek. De kreatív! És az íróasztal lapja üveges, és alatta fényképek vannak. Áh, ezeket muszáj látnom!!
- Ági?

- Itt vagyok! – kiabáltam vissza, miközben a képeket skubiztam.

- Úgy látom, rátaláltál a szobámra. Hogy tetszik? – kérdezte mosolyogva, és közben átlépte a küszöböt.

- Nagyon jó! Laknék itt szívesen, pedig a saját szobám is szeretem.

- Ez kedves. Örülök, hogy elnyerte a tetszésed. Ja, azok a fényképeim a volt sulimból – mutatott az asztala felé – Nyugodtan nézd meg őket.

- Kösz. Nagyon cuki voltál régen! – nevetek fel.

- Köszi. Hiányzik a volt osztályom. De talán a mostanit is szeretni fogom. Neked nem hiányzik a régi osztályod?

- Nem. – vágom rá – Nem szerettem őket annyira. A mostaniakkal se jövök ki olyan jól.

- Na jó, de még csak ez az első év… Meg hát velem is nem-tudom-hány hónap után barátkoztál össze. Nem?

- De. De te más vagy. Te jó arc vagy! – mondtam Dorothynak.

- Haha, köszönöm. Te is az vagy. Biztos vagyok benne, hogy itt találsz majd igaz barátokat. – válaszolt mosolyogva.

Nem sokkal később elbúcsúztunk és hazaindultam. Vajon Anita otthon van már?