3./Ebédnél - Ági szemszöge

Máris eljött az ebédidő? Úr isten, a mai nap ritka gyorsan elrepült! Nem is vettem észre, hogy már ennyi az idő. Egy perc és kicsengetnek. Futhatok Dorothyval az ebédlőbe. Örülök, hogy ő is menzás. Nagyon kedves lány, szerintem lehetünk nagyon jó barátnők akár. Sőt… kicsit talán már most azok vagyunk.
    -   Készen állsz?

    -   Én? Mire? – kérdeztem vissza.

    -   Hát a rohanásra! – nevetett fel Do. Oh, Donak neveztem el. Szerintem cuki becenév.

   -   Jaj, arra bármikor! Tesin nem megy a sprintelés, de ilyenkor nagyon! – kacsintottam rá.
Ő válaszul visszakacsintott.

Erre válaszolva megint rá akartam kacsintani, de megszólalt a csengő és már ott se voltunk a teremben.

-         Fuss, fuss, fuss!!! – ordítottam.

Le a lépcsőn, aztán kanyar és ott vagyunk. Úgy szedtem a lábam, ahogy csak tudtam, de mire betoppantam a menza ajtaján, már legalább húszméteres sor kígyózott. Ne.

Anita lassan döcögve mögénk állt. Kicsit talán dühösnek tűnt, de az is lehet, hogy csak fáradt.

-         Szóval Adam Lambert? – kérdezte Do kacéran – egyik unokatesóm ismeri. – vágott fel vele.

-         Oh, milyen jó neki! – válaszoltam. Aztán folytattam mondandóm – Én is ismerem! Sőt, nagyon jó barátom.

-         Mi?! Ne csináld már!!! Mázlista.

-         Tudom – mondtam szerénykedve. – De mesélj, a te uncsid honnan ismeri?

-         A felesége dolgozott Adammel egyszer. És így ő is megismerte.

-         Ja, szóval idősebb az unokatesód! Azt hittem, veled egyidős. Nem tudom, miért képzelem el mindenki unokatesóját egyidősnek vele. – nevettem – Butaság.

-         Annyira nem az.

Egy pillanatra csend támadt, ez volt az a pillanat, mikor elvettem a tálcám, és elkezdtem rápakolni a kajám. Hm, salátát vagy spagettit egyek? A spagetti erősen veri a salit, attól tartok.

Utánam jött a sorban Do, ő salátát vett. Talán ezért cérnavékony…

Utána következett Anita. Ő is spagettit vett. Nem hiába, az én testvérem. Bár ma nem igazán tűntünk ikreknek. Ő pontosan az ellentétem volt ma. Szinte halottat játszott. Bekapcsolta a zenét, a világot pedig kizárta. Régen én is megcsináltam ezt minden egyes szünetben. Pár percre magába burkolt a zene, nem figyeltem semmi másra. Csak az ütem, a dalszöveg, Adam érzelmes hangja létezett. Ma viszont… valami más volt. Egész nap elő se vettem a mobilom. És nem is szándékoztam. Nagyon jól megvoltam Dorothyval.

Leültem az egyik asztalhoz. Do mellém ült. Fél perccel később odajött Anita.

-         Leülhetek? – kérdezte.

-         Persze! – válaszoltam – Milyen kérdés ez? – értetlenkedtem.

Anita résre nyitotta a száját – a szemem sarkából láttam – de nem tudott válaszolni, mert Do rögtön új témát kezdett.

-         Nem szeretitek a salátát?

-         De. – mondtam röviden – De a spagettit jobban.

-         De a sali egészségesebbnek tűnik. – erősködött Do.

-         Most már nem fogjuk kicserélni. – mondta komoran Anita.

Majdnem megkérdeztem, mi baja van, de inkább majd kettesben hazafelé elbeszélgetünk.

Gyorsan megettük az ennivalót, aztán még a tömeg előtt visszavittük a tálcákat. Kicsengetés után nagyjából két perccel megtelik az ebédlő. Erre rászámolva úgy 20-25 perccel hirtelen a diákok fele visszaviszi a tálcáját. Ez valami rítus, amit a fél suli követ. Erre kifejlesztett taktikám az lett, hogy a tömeg előtt egy perccel visszaviszem a tálcám. Csupán fél órával végzek így hamarabb, haha.

Az ebédlőből kiérvén, Anitához fordultam:

-         Hé, hazafelé megyünk kerülővel? – túl közel lakunk a sulihoz. Muszáj kerülőt tennünk, ha komolyan akarok vele beszélgetni.

-         Ööö, bocs Ági, de Tommyval ma moziba megyünk. És mindjárt itt lesz értem. Szóval, most egyedül mész haza szerintem.

-         Ja, semmi baj. Majd Do elkísér. – válaszoltam lazán.

Anita arckifejezése olyanná változott, mint akit épp most szúrtak szíven.